Így született a darab
Moravetz Levente
Író-rendező
A Zrínyi 1566 producere
A produkció támogatói 2009-ben
/ 2010. január 01. /
Idei támogatóink kerülnek fel a honlap kezdő oldalára, de nem lenne igazságos, ha megfeledkeznénk azokról, akiknek a segítsége nélkül valóban nem jött volna létre ez az előadás. Ezért ezen az oldalon szeretném megköszönni támogatásukat, s amíg üzemel ez a honlap, őrizzük meg nevüket.
Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium
Melio-Start Építő és Szolg. Kft.
SZIGBAU Kft.
Egy kis év végi elszámolás
/ 2009 december 31 /
Mit mesél a statisztika...?
Egy majdnem nem lett dal története
/ 2009 október /
Felhő sétál…
Az üzenő falon jelent meg egy írás, mely a „felhő sétál…” kezdetű dal szövegét kereste. Rögtön összeesküvés elmélet is szárnyra kapott, hogy miért is hagytuk ki, pedig a magyarázat sokkal prózaibb. Bevallom, észre sem vettem, hogy nincs a többi között. Utólag már tudom, hogy miért nem volt ott, de ez nem mentség, csak magyarázat, s mivel hanyagságom megbocsátásáért cserébe megígértem, hogy ha valakit érdekel, megírom e dal hiteles történetét,
hát, íme…,
Ez, azon kevés dalok egyike volt, mely sehogy nem akart megszületni. Nem ritkaság az ilyen. A darabnak azon szövege, ami a közönség elé került, a mű kilencedik változata. Volt olyan dal, / pl. az altató, / ami a sokadik próbálkozás után egy teljesen új verset kapott, s arra született meg az a dallam, amivel elégedett voltam. Így volt ez a „Felhő sétál…” dallal is. Született rá olyan remek zene, hogy szívem szakadt, de akármilyen jól szólt is, nem azt a hangulatot súgta, amire nekem mint rendezőnek szükségem volt. Próbáltuk innen, onnan, nem ment. Kivettünk belőle, betoldottunk, nem és nem. Egy idő után Szabolcs és Krisztián már nem is küldött további verziót. / Ehhez tudni kell azt is, hogy a munkamenet a következő volt. Neten érkeztek a számok, rendszerint hajnal kettő és négy óra között, egy SMS kíséretében, hogy hallgassam meg. Ha ébren voltam meghallgattam, ha nem, felébresztettek és meghallgattam, ha nem sikerült felébreszteniük, akkor maradt a reggeli zenehallgatás. Ezt követően gratuláltam, vagy további próbálkozásra sarkalltam a fiúkat. / A „Felhő sétál…” a sokadik próbálkozás után lassacskán eltűnt. Nem kaptam több verziót, s úgy véltem, szerzőtársaim feladták. Csatlakoztam hozzájuk, s én is töröltem a darabból a szövegét. Talán így is maradt volna, ha a darab dobosa a stúdió felvétel végén nem kérdez rá, hogy mi lesz ezzel a dallal.
– Kihúztam. – mondtam én.
– Kár. – mondta ő. – Nagyon jó dal. – Krisztián közben elindította a zenét, én pedig meglepetten hallgattam. Egy számomra teljesen ismeretlen dallam csendült fel.
– Én ezt még nem hallottam. – mondtam.
– Hogyhogy nem? – Kérdezte Krisztián. – Hiszen átküldtem e-mailben. Több hete...
És biztos, hogy ez így is történt. Ő átküldte, én nem kaptam meg, de végül bekerült és elfoglalta - ezekszerint - méltó helyét mind a darabban, mind a közönség szívében, csak sajnos mostanáig senkinek nem jutott eszébe, hogy az akkor már megjelent dalszövegek közé is fel kéne ám venni. Megfeledkeztünk róla. Sőt, ha a dobosunk nem szól, akkor most senki nem keresi a szövegét, mert ez a dal egyszerűen nem létezne számunkra. Az átküldött de meg nem kapott dal pedig kóborolna csendben valahol a világűrben, elandalítva a csillagokat, akik a zenét hallgatva meg lennének győződve arról, hogy ha ezt a muzsikát nem tették be a darabba, az csak arra bizonyíték, hogy még sincs értelmes élet a Földön.
A darab születéséről...
/ 2009 március /
Időm mostanában azzal telik, hogy várom a szponzorok jelentkezését, ami biztosíthatná a produkció bemutatását. Van ugyan egyéb munkám, de ezek közül csak a rutinfeladatokat vagyok képes ellátni. Játszani olyan előadást, amit már évekkel ezelőtt bemutattunk, felújítani olyan produkciót, amit lassan már mindenki látott az országban, sőt, az ország határain túl is, csak ezekhez van lelkierőm, mert bármihez kezdenék, gondolataim ott keringenek a Zrínyi 1566 címet viselő rock-musical körül. Elhatároztam hát, hogy amíg várakozom, megírom a darab születésének történetét. Hátha akad valaki, aki kíváncsi rá.
Ennek az előadásnak az ötlete 1992-ben pattant ki Bagossy László fejében. Papp Zoltánt kérte meg a zene megírására, kivel pár évvel azelőtt közösen írtuk meg a Drog című musicalt. Zoli engem kért meg a szinopszis elkészítésére, amely akkor még három felvonásra és rockoperára volt tervezve. Közös, Magyar, Horvát produkciónak volt szánva, de a sors úgy akarta, hogy ne legyen belőle semmi. 2006-ig feküdt az ötlet a fiókban, amikor felmerült bennem a létrehozásának lehetősége. Ha eddig nem lett semmi belőle, nekiállok én. Gondoltam. Paizs József, Szigetvár polgármestere egy lehetetlent nem ismerő ember. Kezet adott rá, hogy megcsináljuk. Kezet és némi pénzt. Egy akkora városnak, mint Szigetvár, a költségvetéséhez képest jelentős összeget. A produkció létrehozásához sajnos nem eleget. Mikor e sorokat írom, még mindig nem tudom, hogy 2009. szeptember 2.-án lesz-e bemutató. Kétségtelen, hogy az első anyagi löketet Kiss Péter kancelláriaminisztertől kaptuk. Az Ő segítsége jelentősen befolyásolta eddigi támogatóink adakozó kedvét. Már volt mihez csatlakozni. Közben elkészült a darab szövegkönyve, zeneszerzőből pedig három is van. Magyarországon szokatlan dolog, ezért kell, hogy néhány szót ejtsek erről. A zenés műfajban vezető országokban mára mindennapos dolog, hogy egy-egy zenés darabot több szerző is jegyez. Nem őket akartam utánozni, de Papp Zoli dalait átadtam hangszerelésre Balásy Szabolcsnak, aki társául hozta Horváth Krisztiánt. És ezzel megindult a lavina. A fiúk – én csak kistigrisnek hívom őket – véletlenül ráakadtak egy dalszövegre, amit én szándékaim szerint kihúztam a darabból. Bevallom, nem tetszett az a zene, amit Zoli írt hozzá. A kistigrisek egyik este beállítottak hozzám, kérve hallgassam meg mit írtak arra a bizonyos kihúzott szövegre. Ez lett a „…Ha rosszat teszek, s pillantásid ledöfnek, az jó…”” kezdetű dal, amit a darabban Zrínyi és Éva énekel. S jött egy újabb dal újabb változata, majd még egy és még egy… Így lassan kialakult a darab, miközben én válogattam, hogy a három szerző melyik dala tetszik jobban. Kétségtelen, hogy mi, Zolival a rock nemzedék első generációjához közelebb állunk, mint a kistigrisek. Ők viszont már ebbe születtek, s akkor is jobban érzik ezt a műfajt, ha ezt egyikünk sem teszi szóvá. Így találkozott a tapasztalat az ifjúi tehetséggel, reméljük, hogy a közönség megelégedésére. A többi napi, szürke, küzdelem. Sokszor úgy éreztem és érzem most is, hogy egyszerűbb megírni, megrendezni a darabot, mint megteremteni a lehetőséget a megíráshoz és a megrendezéshez.
De beszéljünk egy kicsit a darabról. A történelem és a képzelet ötvözete. Ezért is akartam beszélni róla, mert nézetem szerint a költői képzeletet megbilincselni nem szabad semmilyen cenzúrával, még a vélt, vagy valós igazság bilincsével sem, de azt azért nem árt tisztázni, mi történelem, és mi a képzelet. Aztán ha a képzeletről kiderül, hogy történelem, az már csak szerencse, ami kevés írónak adatik meg.
Zrínyi Miklós. / Sasvári Sándor / Ahány olvasmány, ahány tanulmány erről a férfiról, annyi vélemény. Ahány képet festettek róla, annyi arc. A szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Például Benedek Elek, miközben elismeri hősiességét, fura dolgokat ír róla. S talán mondanom sem kell, hogy nem éppen hízelgő dolgokat. Írását azonban úgy fejezi be, hogy „…nem volt ő, sem jobb, sem rosszabb kortársainál. S ha tett is olyan dolgokat, melyeket a mai kor embere erkölcstelennek ítél, ne feledjük el, hogy az ő korában ez természetes volt. Akárhogy is, halálával lemosta, ha tapadt is nevéhez szenny…” Ezzel tehát nem kívántam foglalkozni. Annál inkább felkeltette érdeklődésemet az a sok fura dolog, amikre a tanulmányok során felfigyeltem. Szeretném előre hangsúlyozni, hogy nem történelmi tanulmányt írok. Sem most, sem a darabban. Nem dolgom, nem feladatom, nem tisztem. Én egy darabot írtam. A sok véleményből azt ragadtam meg, ami a darab szempontjából számomra érdekes és hasznos volt. Hogy történelmi szempontból kinek van igaza, melyik történésznek, melyik csoportnak, döntsék el ők. Én szórakoztatni akartam. Ahogy Hegedű Géza bácsi, korunk nagy irodalom tanára és reneszánsz embere mondta, „Ha Rómeó és Júlia szerelmesek egymásba, és házasságukra mind a két család áldását adja, az nagyon örvendetes, de nem lesz belőle színdarab…” Így például nem tudom, hogy kinek van igaza Zrínyivel kapcsolatban, amikor azt mondják, hogy Zrínyi volt a várományosa a nádori széknek. Vannak akik ezt állítják, vannak akik azt mondják, hogy ennek nincs valós bizonyítéka. Majd ők eldöntik. Nekem tetszetős volt, ha azt a nézetet tettem magamévá, hogy a nádori székbe Zrínyit akarták ültetni. Tény, hogy Nádasdy, az egykori nádor, Zrínyi régi harcostársa elhunyt. Az is tény, hogy a néhai nádorral nagyon jó kapcsolta volt Zrínyinek, amit számomra mi sem bizonyít jobban, hogy első személyes levelét, melyben közli, hogy feltett szándéka a szigeti várban bevárni a török sereget, éppen Nádasdy özvegyének küldi el Zrínyi Miklós. Tény az is, hogy Magyarországnak ez időben nincs nádora. Valamint az, hogy Zrínyi, aki az egyik legnagyobb földesúr, joggal pályázhatott erre a címre. S ha ehhez hozzávesszük tagadhatatlan hatalomvágyát, a „három részre szakadt ország” politikai instabilitását, egyből adta számomra azt a színpadilag oly kecsegtető helyzetet, hogy Zrínyi komoly veszélyt jelenthetett a császári hatalomra. Olyan veszélyt, amivel érdemes számolni, s ha kalkulál vele a politika, akkor kényszerítve van eltaposni. Eltaposni egyszer, s mindenkorra.
Aztán ha az emberben feltámad a gyanú, akkor már késő. Akkor már minden apró dolgot ennek tükrében néz, s nem képes szabadulni képzetétől. Így voltam én is. Tény, hogy a szigeti vár 1564-65-ös átépítése, melyet osztrák építészek terveztek és irányítottak, erősen meggyengítette a várat.
„Zrínyi Miklós a szigeti várat a bécsi Haditanács segítségével megerősítette, s vesztére az Újváros építésébe (1564–1565) fogott, pedig a vár erőssége az Újváros nélkül a természetes akadályok révén kedvezőbb volt. Szigetvár 1566-ban három részből állt: a külső-, a középső- és a belsővárból, illetve az Óvárosból, az Újvárosból és a Várból. Mind a három rész körül volt árkolva és a részeket hidakkal kötötték össze. A várat öt bástyával erősítették meg. A 4–5 méteres és néhol 7 méteres várfalakat úgy építették, hogy az összekapcsolt tölgyfagerendák közé földet döngöltek. Téglából a haranglábak és a várvédő katonák házai épültek. A bécsi Haditanács 3000 főben állapította meg – Újváros nélkül – a katonaság létszámát, értesülhetünk Zrínyi 1566. március 21-i leveléből, amelyben sürgeti a katonai állomány 6000 főre történő kiegészítését. Hasztalanul, ugyanis azt augusztusra sem töltötték fel, azaz a szultán csapatai huszonnégyszeres túlerőben voltak. A várban a katonaságon kívül még 2000-re volt tehető a parasztok, kőművesek, ácsok, továbbá asszonyok és gyermekek száma. Az Újváros felépítésével a vár védettsége csökkent, a Haditanács sem küldött újabb csapatokat, sőt Zrínyinek kellett hozzájárulnia a katonaság eltartásához.”
Ez persze még nem érv a manapság oly divatos „összeesküvés elmélet” igazolására. Láttunk, sőt napjainkban is látunk olyat, hogy a javítás szándékával, komoly rombolást végzünk környezetünkben. De az már feltűnt, hogy a szultán eredetileg Gyula, majd Eger ostromával akarta megindítani európai hadjáratát, s csak akkor kanyarodott Szigetvár felé, mikor annak vitézei Siklósnál megtámadták, s lemészárolták kegyencét, a főszakácsot, s elrabolták a nála lévő kincseket. Mintha valaki egyenesen Zrínyire uszította volna a török sereget. Ehhez jött még annak a hatvanezer pompásan felszerelt katonának a csendes szemlélődése, akik távolból „nézték” a szigetiek önfeláldozó küzdelmét, s akik Győr alatt táboroztak addig, amíg hőseink odavesztek majd mind egy szálig, s már készen volt a darabhoz oly elengedhetetlen alapkonfliktus, miszerint egy nagyszabású politikai gyilkosság zajlott le 1566-ban Szigetvárnál. Egy veszélyes ellenfelet tett el az útból az Osztrák politika. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem. De az vitathatatlan, hogy Zrínyi halála jól jött az osztrák császárságnak. Nem véletlen talán, hogy Szokoli Mehmed, török nagyvezér, bár katonai pompával temettette el Zrínyi Miklóst;
„…de a fejét levágták, és elküldték Miksa császárnak egy futárral a győri táborba, egy levél kíséretében. Ez a levél arról tesz tanúbizonyságot, hogy a törökök elismerték Zrínyi nagyságát és hősiességét, és tudták, hogy milyen nagy veszteséget okoztak a magyarságnak. Soraikból Miksa és az udvar megvetését is kiolvashatjuk. A levél így szól: – Legbátrabb emberetek fejét küldjük, amelyre a jövőben is nagy szükségetek lenne…”
Megvolt tehát az a csavar, amire szükségem volt a darab gerincének felépítéséhez. Most kellett valaki, egy ellenpont, akit a császári fővezér, Salm gróffal / Blaskó Balázs / szembe tudok állítani. Erre a szerepre a legalkalmasabbnak Szokoli Mehmed, / Beleznay Endre / a török nagyvezér látszott. Saját hősünk nagyságát emeljük azzal, ha jelentős ellenfele nagyra becsüli őt. Szokoli Mehmed. A török seregek fővezére. Maga is Horvát születésű, tehát szimpatizálhatott Zrínyivel, hihető, hogy mindent elkövet, hogy a kitűnő katonát megmentse a biztos haláltól. Mikor megtudja, hogy Zrínyi elvállalja Szigetvár védelmét, rábírja a szultánt, hogy az, Eger alá vonuljon, aztán hogy a siklósi rajtaütés miatt a császár haragja mégis Szigetvár felé fordítja a hadakat, olyan ígéretekkel próbálja rábírni Zrínyit a vár feladására, melyek valóban példanélküliek. / Egész Horvátországot nekiajándékozták volna, amennyiben feladja a várat. / Zrínyi minden megadási ajánlatot elutasított.
- Miért?
Bízott talán a Győr alatt táborozó csapatok megérkezésében? Akkor miért búcsúzott György fiától úgy, hogy szavaiból világossá válik, tisztában volt azzal, hogy számára Szigetvár a végső csata helyszíne lesz. Nem. Szerintem tudta, hogy utolsó csatáját vívja majd a várban. Mégis megállt, nem adta fel, vállalta a hősi halált, s ezzel olyan példát állított hazaszeretetből, kitartásból, hithűségből, két nemzet testvéri összefogásából, mely évszázadokon át irányt kell hogy mutasson. S talán nincs pillanat aktuálisabb, mint a mi időnk, felismerni s megfogadni tanácsát, melyet vérével, vérükkel írtak történelmünk egére.
Vérével és vérükkel, írtam az előbbi mondatban. Vérükkel. Mert ne feledkezzünk meg a többi hősről. Hajlamosak vagyunk erre. Ez egy hagyományos, rosszul felfogott történelemszemlélet. Volt egy vezér, aki katonáival hősi halált halt. A vezér nevét megjegyezzük. A katonáit már nem annyira. Amikor az Egri csillagokat rendeztem, mely Egerben, az ottani várban látható minden év augusztus hónap első heteiben, teljesítettem Gárdonyi Géza kívánságát, melyet a regénye végén ír. Nevezetesen, hogy minden kiadásban, a könyv végén sorolják fel mindazok neveit, akik az 1552-es egri viadalban a várat védték, s akiknek neveit ő, Gárdonyi Géza felkutathatott. Természetesen a darab nem bírná el az összes név felsorolását, de hiszem, hogy a nevek alfabetikus sorrendben történő megemlítésének elkezdése, melyre rájön a finálé, olyan hatást kelt a nézőben, mintha az összes nevet elmondtuk volna, s hiszem, hogy lélekben el is mondtuk. Így nem szabad elfeledkezzünk a szigeti hősökről sem. A darabban szereplők majd mindegyike valós személy. Csak a nőkkel volt bajom, így kitalált szereplő Anna, a szakácsnő, Kata a szolgálólány, valamint Boglárka és Csenge. Úgy tűnik a nőkkel nem voltak elég gálánsak a történelemírók, mert nem találtam női nevet a szigeti vértanúk között. De ha volt vár, biztos volt szakácsnő, biztos volt szerelmes lány, sőt szerelmes lányok, s ha voltak, lehet, hogy Annának, Katának, Boglárkának és Csengének hívták őket, mely nevek a korban legelterjedtebb nevek voltak az akkori Magyarországon. Ők, a nők, a darab történetében legnagyobb vihart kavaró jelenet szereplői. Zrínyi, az ostrom megkezdése előtt Csáktornyára küldi a várban lévő nőket és gyerekeket. Ám voltak asszonyok, lányok, akik nem voltak hajlandóak elhagyni a várban lévő szeretteiket. A feljegyzések szerint azt mondták, hogy ők is érnek annyit, mint az Egri nők. Az egri diadal óta eltelt 14 év. Hihető, hogy az egri nők híre már legendaszerűen bejárta az országot. Hihető, hogy voltak nők, akik úgy vélték érnek annyit, mint az egriek. Zrínyi kénytelen volt engedni az asszonyi akaratnak. Az ostrom alatt azonban eljött az a pillanat, amikor mindenki számára világossá vált, a csata elveszett. S ha eljutottak erre a felismerése, fel kellett merüljön a kérdés, mi lesz a várban maradt nők sorsa. Két vélemény csap össze ebben a kérdésben. Az egyik szerint a nők részben elestek a kirohanás alatt, illetve rabság várt az életben maradottakra. Ennek kicsit ellentmondani látszik, hogy írásos nyoma egyiknek változatnak sincs. A másik vélemény, melyhez – kizárólag a darab érdekében – magam is csatlakoztam, sokkal kegyetlenebb. Eszerint minden nőt, tudtukkal, sőt, saját kérésükre, a kirohanás előtt rokona, szerelme, legyilkolt. Kegyetlen és kegyetlenül szép tett. Ártatlan asszonyt nem hagyunk pogány kézen. Bevallom ehhez a változathoz csatlakozni nagy bátorság kellett. Hogy mégis e-mellett döntöttem, az utolsó lökést Jókai adta meg, a Magyar nemzetnek története című művében, ahol a szigeti veszedelem leírásában megemlíti ezt, mint történelmi tényt. Nem akarom rá hárítani a felelősséget, de a darabot még be sem mutattuk, de már kaptam mindkét féltől hideget, meleget, szidást, hogy miként mertem ilyet leírni, illetve dicséretet, hogy végre meg merte valaki írni.
Hogy mi az igazság…?
Anna a szakácsnő / Dévényi Ildikó /. Rá nagy szükségem volt. Az egész történet túlságosan komor. Ismerjük a harc végét. Happy endre nem számíthatunk. Kellett valaki, aki időnként feloldja a véres véget sejtető szavakat. Így született Anna, aki bölcsességével, Zrínyi iránti szeretetével, humorával, lélegzethez juttat minket, ha már nagyon szorít a torkunk. De térjünk vissza a darab történelmi szereplőire. Nádasdynéról / Iván Ildikó / már beszéltem. Ő, az egykori nádor özvegye, akinek Zrínyi megírja, hogy feltett szándéka megállni Szigetváron az ostromló törökkel szemben. Zrínyi Miklós, Nádasdy nádorral 1556-ban pont Szigetvár alól verte el Hadim Ali budai pasa huszonötezres ostromló seregét. Baráti kapcsolatuk vitathatatlan, ami megmaradt az özvegyével is, a nádor halála után. Az viszont puszta kitaláció, hogy Nádasdynénak bármi köze lett volna ahhoz a szervezkedéshez, ami Zrínyi Miklóst a nádori székbe, s így a király után Magyarország első emberévé emelte volna. Mint ahogy arra sincs semmi bizonyíték, hogy ilyen szervezkedés egyáltalán lett volna. Nekem az összefogás szükségességének hangsúlyozására kellett ez a változat. Rosenberg Éva. Zrínyi felesége. / Vermes Tímea / Őt csáktornyai birtokára küldte Zrínyi, akárcsak fiát, Györgyöt. / Ódor Botond / Az ostrom alatt, pont Györggyel próbálják zsarolni, a vár feladására kényszeríteni Zrínyit. Azt állítva, hogy György a törökök fogságába esett, s ha Zrínyi nem teszi le a fegyvert, a szeme láttára végzik ki a fiát. Ekkor hangzott el az azóta legendás mondat Zrínyi szájából;
„- És ha egész nemzetségemet kiirtják is előttem, még akkor sem.”
A szemtanúk azonban másként mesélik el ezen eseményt. Egyesek szerint egy portyázó török csapat Csáktornya környékén csapott le az ottani várból épp távozni készülő Györgyre. Mások szerint György, apja utasítását megszegve, Szigetvár felmentésére szedett össze egy csapatot, s azok szétveréséből származott az a tévhit, hogy György maga is fogságba esett, holott csak az udvarmesterét sikerült kézre keríteni. Ez utóbbi egyébként mindkét történetben megegyezik.
Beszéltünk már Szokoli Mehmed török nagyvezérről, Salm, osztrák fővezérről, aki Győr alatt állomásoztatta hadait, most nézzük kedvenc szereplőmet, Lahibot, a későbbi Pribék Jánost. / Feke Pál / A XV. század végén élt a török birodalomban egy jámbor dervis, akit hadzsi Begtasnak hívtak. Hatalmas összeget koldult össze, majd kihirdette, hogy aki fogoly gyermeket hoz neki, annak egy ezüst dénárt ad. Nem nagy pénz, de amikor a fogoly gyermeknek semmi ára nem volt a piacon, ez az egy ezüst dénár, pont egy ezüst dénárral volt több, mint amennyit akkoriban kapni lehetet érte. Az így összeszedett gyermekeket aztán Drinápoly melletti mecsetjébe vitte, s ott nevelte fel őket. „A népek nevették, s azzal gúnyolták, hogy talán kertet csinál belőlük”. Begtast nem bántotta a gúny, hanem elfogadva azt, lassan így is nevezte a fiúkat, „Begtas kertjének virágai”. Ők voltak alapjai a később oly félelmetes, s az oszmán birodalom sorsát gyakran eldöntő seregnek, akiket úgy ismerünk, hogy janicsárok, azaz Jeni cserik, ami új katonát jelent. De ha egy janicsár önmagáról büszkeséggel akart szólni, úgy nevezte magát, mint Begtas kertjének virága. Ezek a gyerekek 12 éves korukra már képesek voltak akár egy felnőtt férfival is megküzdeni. Nem ismerték apjukat, anyjukat, nem tudták hol születtek, de nem csak a falujuk nevére nem emlékeztek, de még az országra sem. Csak egymásért éltek és egymásért haltak. Nélkülük az oszmán birodalom soha nem juthatott volna abba hatalmi pozícióba, mely Európa sorsát kezében tartotta évszázadokon át. Már törvényszerű volt, hogy egy szultán halálát követően janicsár lázadás tört ki a birodalomban, ami csak akkor csendesült le, ha a janicsároknak megfelelő szultán került a trónra, akiért aztán újra „érdemes” volt meghalni. Történetünkben ezért volt olyan fontos Szigetvárnál a szultán halála. 1566-ban Szuljemán hirtelen halálával fenn állt a veszélye annak, hogy a török had szétszéled, félbehagyva az ostromot. Szokoli Mehmed, a seregek fővezére, átlátva a helyzetet, eltitkolta, eltitkoltatta a seregek előtt szultánjuk halálát. A török szokásoknak megfelelően, a had minden reggel elvonult a szultán sátra előtt, s a vezérkar a halott szultánt ültette ki a sátor elé, hogy a katonák ne fogjanak gyanút. Hogy tudták-e az ostromlottak a szultán halálát? Valószínűleg nem. De a történet szempontjából úgy tartottam érdekesebbnek, hogy Lahib, aki történelmi személy, megtudva, hogy őt magyar földről hurcolták el, beszökik a várba. Megragadta képzeletemet ez az ember. Gondoljuk el. Neki tudnia kellett, hogy a várvédőknek semmi esélye nincs a győzelemre. Milyen érzelmi vihar dúlt abban a férfiban, akin a hazaszeretet, az identitástudat győz az életösztönön? Hiszen tudnia kellett, hogy meghalni megy a falak közé. De ő, nyilván sajátjai között akart halni. Így született Lahib-Pribék János figurája. Dramaturgiailag kellett mellé egy férfi, aki kételkedik benne, s akit meg tud győzni hűségéről. Erre a figurára keresve sem találhattam volna jobbat, mint Novák János / Kelemen Csaba /. Az idősebb generáció tagja volt. A várbéli lovasok hadnagya. Megfontolt, bölcs, de időnként a haza és a vár védelmében kíméletlenül konok. A kirohanáskor az elsők között esett el. Nagyon fontos szereplő, mind a képzelet szülte műben, mind a volt valóságban Cserenko Ferenc, vagy Ferenac Črnko. – Attól függően, milyen nemzetiség írta meg történetét – / Csengeri Attila /. Egyesek szerint Zrínyi kamarása, vagy komornyikja, de lehet, hogy e kettő akkoriban egy tisztség volt, nem tudom. A három, – egyesek szerint négy – túlélő egyike. Hogy három, vagy négy, szintén nem érdekes a darab szempontjából, de azt kihasználni igyekeztem, hogy ő volt az, akit személyesen Szokoli Mehmed hallgatott ki az ostrom után, s ő volt az is, aki Zrínyi levágott fejét elvitte a Győr alatt táborozó Osztrák hadakhoz. Így nyilván ő lehetett az is, aki mindkét helyen elmesélte azt, amire az épp kérdező kíváncsi volt. Szokoli Mehmed, Salm, és Cserenko hármasa tette számomra lehetővé, hogy fontos információkat, melyek megértése nélkül nincs tovább előadás, minél gyorsabban és minél egyszerűbben a nézők tudomására hozzak. Cserenko állítólag elrejtőzött, s a történetírók szerint, – akik valószínűleg ugyanúgy kedvelték a hatásos jeleneteket, mint én – , nem is találtak volna rá, – amit én nehezen hiszek el -, de a törökök megláttak a halott Zrínyi csuklóján egy vagyonokat érő karperecet, amit képtelenek voltak kinyitni. Ekkor, hogy mégis megszerezzék az értékes holmit, le akarták vági a halott főkapitány csuklóját. Ezt már nem nézhette tovább Cserenko-Črnko és előugorva rejtekhelyéről maga mutatta meg a karperec nyitásának titkát. Gyönyörű történet. Sajnos sehogy nem illett bele a darabba. Nem hiszem, hogy a néző szívesen azonosulna egy olyan főszereplővel, aki elbújik, míg a társai hősi halált halnak. Nem beszélve arról, hogy mint ahogy említettem, nehezen tudom elképzelni a két eseményt egymás mellett. Azok szerint, akik azt állítják, hogy Cserenko-Črnko elbújt, mind azt írják, hogy ezt a konyhában tette meg. S csak akkor ugrott elő, amikor meglátta, hogy gazdája holttestét meg akarják csonkítani. Csak csendben jegyzem meg, hogy Zrínyi nem a konyhába rohant be, hanem a várból rohant ki. A két hely között elég nagy a távolság. Vele együtt esett fogságba Orsits István, / Balásy Szabolcs / és Gerecs Bartolus, / Vidákovics Szláven / hadnagy. Itt ismét egy szép történettel találkozunk. Orsits István siklósi kisnemest, a kirohanáskor egy török, a testével védte, hogy társai ne gyilkolják le. Az illető egykor fogoly volt Orsits Istvánnál, s így hálálta meg fogva tartójának akkori emberséges bánásmódot. És sorolhatnám a szebbnél szebb eseményeket. Közben persze bevallva azt is, ami még köszönő viszonyban sincs a történelemmel. Amiket csak a fantázia, a történet szükségessége csempészett a valós tények közé. Hogy mégis lerántom a leplet ezekről a kitalációkról, azért teszem, mert a műfaj népszerűségét ismerve, nem szeretném, ha a fiatalok teljes egészében készpénznek vennék a leírtakat. Így nem igaz, hogy Kecskés György / Várhelyi Dénes /, Salm Osztrák fővezér szolgálatában állt volna, s csak embersége, magyarsága, hite vitte volna Zrínyi hősei közé. Lehet persze, hogy az osztrák fővezér embere volt, de bizonyíték nincs rá. Arra viszont van, s meg is emlékeznek róla, hogy Alit, a török agát párviadalban megölte. Arra sincs bizonyíték, hogy Dandó Ferenc / Szebeni János / hadnagy, illetve Radovan Jakab / Gregorovics Tamás / hadnagy vezetésével ütöttek volna rajta a szultán főszakácsán, és ők lettek volna azok, akik a szultán kegyencét és fiát lekaszabolták volna, amitől – mint ahogy már írtam -, a szultán Eger helyett Szigetvár ellen vonult. Nincs erre bizonyíték. Lehet, hogy ott voltak, lehet, hogy nem. De az biztos, hogy az ő vezetésükkel augusztus 14-én 200 hajdú kitört a várból, hogy megakadályozzák az ostromlókat a vízfogó töltés keresztülvágásában. Akciójuk sikertelennek bizonyult, ugyanis a török még a kicsapás éjjelén átvágta a töltést, minek következtében – két nap múlva – a külső vár egészen a belső vár árkáig víz nélkül maradt. A sikertelen kitörésben mind Dandó, mind Radovan elestek. Az akció egyébként is öngyilkos merényletnek számított, a siker legcsekélyebb lehetősége nélkül. Úgy véltem, még nemesebb a tett, ha azt a siklósi rajtaütést akarják jóvá tenni mellyel – ugyan szándékolatlanul – de mégis Szigetvárra hozták a vészt. Szerepel még Perván janicsár aga / Blaskó Bálint /, – egyesek szerint – Zrínyi lefejezője, s ha ezt fogadjuk el tényként, nemzeti önérzetem kívánta, hogy meghalasszam a bástya felrobbanásakor, ahova a kincsek utáni éhségében ment. Mert az a bástya valóban felrobbant. Itt is különböző nézetek vannak. Vannak, akik szerint a törökök tudták, hogy a toronyban lőpor van, s bár Szokoli Mehmed a legnagyobb elővigyázatosságot rendelte el, a lőpor mégis felrobbant. Mások szerint a torony már a kirohanás előtt a levegőbe röpült, s a kirohanásnak egyik oka épp az volt, hogy a lángoló várban már nem maradhatott meg a csekély számú védősereg. Megint mások szerint – és bocsánat, hogy én ezt választottam -, azok a nők robbantották fel, akik nem haltak meg szeretteik keze által, s akik így akarták elkerülni, hogy török rabságba kerüljenek. Itt hal meg két női főszereplőm, A Cserenkoba szerelmes Kata és Anna, a szakácsnő.