Dalszövegek

A dalszövegeket írta: Moravetz Levente

 

Vadász dal 

Fel vitézek, vadra, lesre,
vadhúst vár a gyönge este,
nyulat, szarvast, vadkant vár a tűz.
Fácán les a nyílhegyedre,
medve sír a gerelyedre,
vad vadat sok harcos bátran űz. 

Száz pata dobban
és futnak a lábak,
célba, ha veszlek,
nincs kegyelem.
Fej ha lekoppan,
már bénulnak a szárnyak,
még ma megeszlek,
te lész kenyerem. 

Itt egy szarvas, ott egy róka,
nekünk játék, könnyű móka,
ám a vadnak súlyosabb a tét.
Nekünk ő kell, eledelre,
nem számíthat kegyelemre,
egy lövéstől megszűnik a lét. 

Száz pata dobban,
futnak a lábak,
célba, ha veszlek,
ott nincs kegyelem.
Fej ha lekoppan,
már bénulnak szárnyak,
még ma megeszlek,
te lész kenyerem. 

Hopp elébe, aki férfi,
húsa, bőre, majd megéri,
egy vadász, száz vadat felzavar.
Nyíl, vadásztőr, puska, dárda,
falra kell a trófeája,
odú, barlang, zsombék nem takar. 

Száz pata dobban
futnak a lábak,
célba, ha veszlek,
ott nincs kegyelem.
Fej ha lekoppan,
már bénulnak szárnyak,
még ma megeszlek,
te lész kenyerem.
 

Mehmed dala 

Engem gróf, ne félj,
de a jövőtől rettegj.
A nádor szék kemény,
mit kérnek, ne tedd meg.
A vár, ha védenéd,
könnyen semmivé mállik,
s mire megértenéd,
a síroddá válik. 

Aki rád nevet, már a halálodon mulat.
Minden kézfogás, tőrt takar.
Adott szó hamis, játssza, mutatja az urat.
minden mást ígér, mást akar.
 

Hárem dal 

Gond szabta ráncaid ki simítja el?
Ajkadra csókokat ki lehel, ha kell?
Zaj zápor rád szakad,
kellenek halk szavak,
búj hozzám, hagyd magad,
szavamra figyelj. 

Roskad a fáradó, ki emeli fel?
Rossz kedvre támadni ki az aki mer?
Bontani gond övet,
tárni szét öklöket,
bármit ha elkövet,
bocsánatot nyer. 

Gond szabta ráncaid ki simítja el?
Ajkadra csókokat ki lehel, ha kell?
Zaj zápor rád szakad,
kellenek halk szavak,
búj hozzám, hagyd magad,
szavamra figyelj. 

Roskad a fáradó, ki emeli fel?
Rossz kedvre támadni ki az aki mer?
Bontani gond övet,
tárni szét öklöket,
bármit ha elkövet,
bocsánatot nyer.
 

Létezel-e kedves?

Szemed marad meg legtovább.
Ha aludni tér a fáklya,
tenyered hűvös kelleme,
álmaim szellő-szárnya. 

Lelkedért sír a lelkem is,
szikra száll szét a szélben,
testedért nyúl a testem és
ködöt karol a kéjben. 

Létezel-e Kedves? 

Mint igazság a tévedésben,
fa gyökér, a levelében,
bizonyság a keresésben,
szerelem, mely mindent ad, de ugyanannyit elvesz…
Létezel-e Kedves? 

Csókod még ég az ajkamon,
hajnalig marja lelkem,
lángokba néz a képzelet,
szívemre szállva rebben. 

Szerelmed, hogyha létezik,
segíti szállni szárnyam,
szemed marad meg legtovább,
s megosztja vélem ágyam. 

Létezel-e Kedves? 

Mint csodaszarvas, rég regében,
királyleány, volt mesében,
lepke, gyermek tenyerében,
Lázas éjben történtekről, ki győzhet meg róla…
Volt-e ezen?
Volt-e ezen óra?
 

Hol sakk, hol matt… 

Hol sakk, hol matt,
minden másnap sokkal rosszabb,
méznek alján a keserű.

Meglásd meglásd,
a rövid út sokkal hosszabb,
minket gusztál a keselyű.

 

Adnak, vesznek,
ne higgy nekik, bárkik lesznek,
ritka tett, ám de dús a szó.

 

Onnan, erre,
cserebere, be ne gyere,
nem fut messze egy hintaló.

 

Ha minden ezerfelé fut,
ha minden ezerfelé száll,
és éppen nem tudod, hogy merről fú a szél,
lett légyen Horvát, vagy Magyar,
mindegyik másként, mást akar,
akkor már elkélne egy erős, jó vezér.

Voltak, lesznek,
hiszel nekik jégre tesznek,
it nyerhet lelket a templomon.

 

Vésd be észbe,
két fél kell a nagy egészbe,
s akkor dőlhet a hegyorom.

 Mondták, nem lett,
kettőből lesz kilenc nemzet,
nékik csattog a csalogány.

Ebből szebbet,
összebújunk csak úgy nemzek,
másképp minden túl halovány.

Ha minden ezerfelé fut,
ha minden ezerfelé száll,
és éppen nem tudod, hogy merről fú a szél,
lett légyen Horvát, vagy Magyar,
mindegyik másként, mást akar,
akkor már elkélne egy erős, jó vezér.

Kad sve raspadne za čas,
kad se rasprši u zrak,
i strani vjetar bruji na sav glas,
kad Mađar il' Hrvat,
drugo, bolje hoće znat,
tad čvrstog vođe došao je sat. 

Éva dala 

Nem bírom a bánatod,
ha gond szántja fel homlokod
és féltés marja szívedet
és nincs okod, csak azt hiszed.
Már nem bírom. 

Nem bírom a csend szavát,
az ébren töltött éjszakát,
a nélküled telt perceket,
az önként vállalt ketrecet.
Már nem bírom. 

A mondatot, mert kifacsarható,
az életet, mert elpusztítható,
a szerelmet mert naggyá tesz
s mert könyörtelen gyűlöletté lesz.
A simogató puha tenyeret
azt nem bírom, mert ököllé lehet,
a halált, mert oly kicsinyes
s mert kíméletes nem volt soha senkihez.
Nem bírom a látszatot,
a mélybe ásott sóhajod,
ha nem látom, hogy kellenék,
hogy szavam, tettem kell-e még.
Már nem bírom. 

A mondatot, mert kifacsarható,
az életet, mert elpusztítható,
a szerelmet mert naggyá tesz
s mert könyörtelen gyűlöletté lesz.
A simogató puha tenyeret
azt nem bírom, mert ököllé lehet,
a halált, mert oly kicsinyes
s mert kíméletes nem volt soha senkihez.
 

Altató 

Alszik a gond, és alszik a féltés a szív közepén.
Alszik a napfény, csendben utazva a hold szekerén.
Néma a táj,
csak egy pók zakatolja a hálót.
Most ami fáj,
benned tiszteli mélyen az álmot. 

Alszik a perc,
ha idő kell,
most bőven elég.
Békére lelsz,
éppen felkel,
s már lép tefeléd.
Alszik a fullánk is a darázsba szorulva.
Bánat és boldogság alszik összeborulva. 

Alszik a cél s most alszik az út is mi hozzá vezet,
Álmodban őrződ, glóriás angyalod, fogja kezed,
Fent a madár
dalát őrzi a hallgatag fészek,
Bent a halál
feléd kapva most csendesen éled.
 

Mennyi van még hátra 

Álmaink, zsákszámra
hordjuk a padlásra,
nézzük, a tegnapból
mennyi maradt mára,
kövezett utunkról toccsanunk a sárba. 

Mennyi van még hátra?
Mennyi lehet hátra? 

Lehet, hogy nincs tovább.
Lehet, hogy utolsó
óránkat markolja fekete koporsó,
s csend csukódik szánkra. 

Kikoldult percekből
összerakott évek.
Kilukadt lelkünkből
elvesztett remények.
Bűnöktől terhelten ülünk gyenge ágra. 

Mennyi van még hátra?
Mennyi lehet hátra? 

Lehet, hogy nincs tovább.
Lehet, hogy utolsó
óránkat markolja fekete koporsó,
s csend csukódik szánkra. 

Eskü, mi szó maradt,
könyököl a tájra.
Régóta mást hagyunk
feszíteni fára.
Problémák árvize, nem űz már a gátra. 

Mennyi van még hátra?
Mennyi lehet hátra? 

Lehet, hogy nincs tovább.
Lehet, hogy utolsó
óránkat markolja fekete koporsó,
s csend csukódik szánkra.
 

Magyar vagyok! 

Igazad lehet,
ítélj el, könnyebb lesz neked,
kit látsz, egy török janicsár,
ki békességre vár,
mit meg úgyse talál,
hát mondd minek élne már. 

De utolsó szó jogán,
a létra legalsó fokán,
ahonnan nincsen visszaút,
hol eltörpül a múlt,
hogy mit érzek mégis tudd. 

Elvették a nyelvemet,
átfestették a szívemet,
kaptam furcsa elveket,
de magyar vagyok. 

Megmondták, hogy mi jó nekem,
kijelölték, hogy hol a helyem,
s hogy miket láthat két szemem,
de magyar vagyok. 

Ébren voltam, álmodtam, mind parancsra tettem.
Enyém volt, mit megfogtam, mit kaptam, szerettem.
Boldogságot elszórtan, a gondból nagy adagot,
arányában ezt kaptam, s bár rám törtek a bajok,
én magyar vagyok. 

Előírták, hogy mit akarok,
Kiért élek és kiért halok,
hogyan állok és hogy szaladok,
de magyar vagyok. 

Ébren voltam, álmodtam, én mind parancsra tettem.
Enyém volt, mit megfogtam, mit kaptam, szerettem.
Boldogságot elszórtan, a gondból nagy adagot,
arányában ezt kaptam, s bár rám törtek a bajok,
én magyar vagyok.
én magyar vagyok.
én magyar vagyok.
én magyar vagyok.
én magyar vagyok.
 

Látod a békét 

Látod a békét?
Durva zaj tépte csend,
ismét úr idelent,
és a lányok, legények,
akik szépet reméltek,
kikre rászólt a végzet, eddig s netovább,
örök hunyt szemmel alszanak, mind csupa báb,
s talán szépeket álmodnak ők, az életről tovább. 

Nehéz vérvörös könnyeket hullat a zöld,
és a nap csupa füst, csupa köd,
minden gyászruhát ölt,
meghalt az is aki ölt,
lomha varjaké lett ez a föld. 

Hallod az álmot?
Selyem-szép terveket,
ahogy mind odalett,
tűzbe bódult remények,
meghaltak, s nem is éltek,
mert az álmodó nélkül, az álom halott,
szerteszáll amit képzelet szőtt, alkotott,
s talán épp e-helyt porlad el az, hol eddig élt, lakott. 

Nehéz vérvörös könnyeket hullat a zöld,
és a nap csupa füst, csupa köd,
minden gyászruhát ölt,
meghalt az is aki ölt,
lomha varjaké lett ez a föld.
 

Búcsú az asszonyoktól 

Köszönet ami volt,
kegyelem, ami lesz,
csak szerető szív képes ilyenre amit tesz. 

Köszönet azért, hogy láttalak, és te láttál,
nem jöttem, te mégis hithűen vártál,
mindenért, ezernyi köszönet vár…,
ezernyi köszönet jár. 

Minden csókodért,
a sóhajodért,
mi érettem szállt,
s mi Istenre lelt, rátalált,
s így kegyelmet nyert ezért.
Áldjon fenn az ég,
a mosolyodért,
mi életre kelt,
mi békében bársonyom lett,
és nem foszlott szerteszét.
áldjon fenn az ég. 

Álmaid dalait,
Vágyaid szavait,
most köszönöm hited, mi kétségnek sose hitt.
Életemet éltem általad, sorsod által,
őrzőként, sok harcban, hátamnak háttal,
mindenért, ezernyi köszönet vár…,
ezernyi köszönet jár. 

Minden csókodért,
a sóhajodért,
mi érettem szállt,
s mi Istenre lelt, rátalált,
s így kegyelmet nyert ezért.
Áldjon fenn az ég,
a mosolyodért,
mi életre kelt,
mi békében bársonyom lett,
és nem foszlott szerteszét.
áldjon fenn az ég.
 

Ha van közös akarat 

Ha van közös akarat,
ha van helyünk a nap alatt,
ha tudunk közös szavakat,
úgy mutassa meg magát. 

Ha van közös felelet,
ha együtt mondunk neveket,
ha megkapjuk az eleget,
úgy mutassa meg magát. 

Mindig osztva,
Nem szorozva,
Gyermekedtől ostorozva,
Három részre tépett tested átölelem.
Végét vetjük,
Eltemetjük,
Sérelmeket elfeledjük,
S dobbanjon meg hazám, szíved, a szíveken. 

Ha van jövő, a múlt mögött,
ha a vágyunk szépbe öltözött,
ha jut pihenő, a harc között,
most itt az idő,
hát lépjen elő,
és mutassa meg magát. 

Ha szív nyúl a szívedért,
ha szópárbajunk véget ért,
ha van ölelés, a holnapért,
most itt az idő,
hát lépjen elő,
és mutassa meg magát. 

Mindig osztva,
Nem szorozva,
Gyermekedtől ostorozva,
Három részre tépett tested átölelem.
Végét vetjük,
Eltemetjük,
Sérelmeket elfeledjük,
S dobbanjon meg hazám, szíved, a szíveken. 

Ha van közös akarat,
ha van helyünk a nap alatt,
ha tudunk közös szavakat,
úgy mutassa meg magát. 

Ha van közös felelet,
ha együtt mondunk neveket,
ha megkapjuk az eleget,
úgy mutassa meg magát. 

Mindig osztva,
Nem szorozva,
Gyermekedtől ostorozva,
Három részre tépett tested átölelem.
Végét vetni,

Elfeledni,
Sérelmeket eltemetni,
S Uralkodjon hazám, szíved, a szíveken.
S Uralkodjon hazám, szíved, a szíveken. 

Add nekem kezemhez két kezed erejét,
add kölcsön szívemhez szívednek melegét,
szavamhoz hangod, hogy mindenki meghallja,
s hogy amit akarunk, mindenki akarja
 

Ha rosszat teszek… 

Ha rosszat teszek, s pillantásid ledöfnek, az jó.
Ha ébredéskor nevem mondod elsőnek, az jó. 

És mielőtt a könnyem dől,
Te rejtesz minden szem elöl,
az jó. 

Ha vársz reám sok éjszakán, s én ezt tudom, az jó.
Ha leporolsz egy harc után, ha elbukom, az jó. 

Ha kemény vagy, ha érzelegsz,
ha nem szólsz, s éppen úgy felelsz, az jó.
Ha hozzám bújsz, mert odakint az eső hull, az jó.
Ha bánatomra hajad sátra rá borul, az jó. 

Ha néha van, hogy nem szeretsz,
de átölelsz, és rám nevetsz,
az jó. 

Ha terheim már nem bírom, s te átveszed, az jó.
Ha együtt halni félsz velem, de megteszed, az jó. 

Hogy megtalálsz, ha elbújok,
hogy válaszolsz, ha nem tudok,
az jó. 

Ha terheim már nem bírom, s te átveszed, az jó.
Ha együtt halni félsz velem, de megteszed, az jó.
Ha pusztulok a semmiér’,
de lelkedben a lelkem él,
az jó… 

Egy lepkét lesek álmaimban… 

Egy lepkét lesek álmaimban, réten röppen át,
Úgy csábítja a végtelen, hogy más célt meg se lát,
oly makacsul, a szélbe száll,
ez álom, gyermekkortól rám talál.
A többi lepke mind leszáll, ha fát borzol a szél,
Az én pillangóm nem lapul, ő rögtön szárnyra kél, 

Ha nincs remény, ha nincs esély,
Ha túlélése oly csekély, nem fél. 

Az én lepkém száll egyedül, hogy merre, nem tudom.
A széllel szemben szállni szépen, nincsen hatalom. 

A szárny kevés, a vágya nagy
egy pillanat, s már semmi vagy, nem vagy.
Csak tudnám azt, hogy mért kísért, ez álom szüntelen,
Az éltem csendben élem én, nem hív a végtelen, 
nem vonz a harc, nem vonz a hír,
nem küzdök én már senkiér’ hát mér’? 

Ha úgyis jő egy vad vihar, az mindent elsöpör.
Ott győztes nincs, ott nincs esély, ott nincs ki tündököl. 

Majd elragad, cibál a szél,
s ott pusztulok majd semmiér’. De mér’? 
 

A nő! Az asszony! 

Ki az kinek érintése fájdalmakat enyhít,
komor szobát, kacagása, vidámsággal felhint,
ki az kinek lehelete sebeket begyógyít,
aki a te érdekedben ártatlanul lódít, 

A nő az,
az asszony,
a lány, aki nélkül
a világ
nem mozdul,
s a csúnya
sem szépül.
A nő az! 

Ki az kinek hiányában nem jössz a világra,
aki nélkül zöld erdőben ülsz a csupasz ágra,
ki az aki egy szavával újra hitet épít,
aki minden valóságot álomképpé szépít, 

A nő az,
az asszony,
a lány, aki nélkül
a világ
nem mozdul,
s a csúnya
sem szépül.
A nő az! 

Ki az kinek elhiszed, hogy te leszel a győztes,
darócból szőtt életedben ki a színes szőttes,
ki az kihez visszatalálsz, ha ráléptél rossz útra,
aki majd a gyermekedből téged alkot újra, 

A nő az,
az asszony,
a lány, aki nélkül
a világ
nem mozdul,
s a csúnya
sem szépül.
A nő

 

Felhő sétál

Felhő sétál a térdemen,
villámot rejt a két kezem,
az ősz köszön, a szél legyint,
és megszűnünk megint.

Könnyes a szem, az este meg
helyetted leste testemet,
a hold sikít és csendre int,
mert megszűntünk megint.

Vágy suhan át az éteren,
öledre vágyva éhezem,
csókod enyém a jog szerint,
de megszűnünk megint.

Kívül és belül nagy vihar,
hogy is érném be annyival,
mi villanás, mit perc kerít
és megszűnünk megint.

Addig van lét és gondolat,
addig hord éjem álmokat,
míg tested óv, és felrepít.
Majd megszűnünk megint.